Diákönkormányzatunk

Iskolánk diákságának legfontosabb fóruma a rendszeresen összeülő Diákönkormányzat

Magunkról

Iskolánkban a kezdetektől fogva élénk diák-mozgalmi élet folyt. Történetét a jelenlegi Diák-önkormányzat-vezető, Györeiné Kujáni Monika foglalta össze, amit érdemes elolvasni!
Rendezvényeink nagy részében közreműködik a Diákönkormányzat,de az iskola életének fontosabb döntéseiben is ki van kérve a véleményük.Képviselőik minden osztályban vannak, rendszeres gyűléseiken beszélik meg a további teendőket.

Ahogy elkezdődött:

a 685. számú Pataki István úttörőcsapat Mint minden iskolában nálunk is működött az úttörő mozgalom. Nem volt ez rossz, sőt bizonyos terheket leszámítva kimondottan szórakoztató volt. Na persze nem a tanároknak. Sok érdekes feladat, program sok tábor született meg az agyunkban. Megvolt a szépsége szerintem a „685. számú Pataki István Úttörőcsapat vigyázz! Fogadás jobbról, zászlónak tisztelegj!” - kezdetű ünnepélyeknek is. Na persze hozzá kell tegyem én voltam a csapatvezető. Nem minden kollegámnál aratott osztatlan sikert ez a forma. Mindenkin pompázott a piros nyakkendő, mert úttörők voltak. A kicsik kéket viseltek, mert ők kisdobosok voltak. Nagy ünnepség volt a tavaszi időszakban, amikor az 1. osztályosokat kisdobossá, a 4-eseket úttörővé avattuk. Felolvastuk a kisdobosok 6 és az úttörők 12 pontját. Ezek eszméivel nem is volt semmi baj, jóra akartak nevelni, közösségi életre, a barátok szeretetére. Fogadalmat tettek az avatottak, majd élték tovább ugyanúgy addigi korán sem példás életüket. De legalább néha rá lehetett mutatni a 6 illetve 12 pontra, hogy ejnye-ejnye, nem tartottad be már megint. Ekkor a tanuló „mélyen” magába szállt és elgondolkozott azon a szörnyűségen, hogy akár ki is zárhatják az úttörőcsapatból. Kicsi visszatartó ereje azért volt. Ma nehezebb a dolgunk, mert a nevelés mindenféle fegyelmező eszköze hiányzik. A hovatartozás érzése is hiányzik. Tartozunk egy jó közösségbe és csináltunk jó dolgokat. Például minden évben voltak „cseh táborok”. Hála a kerületi tanácsnak, szerveztek nekünk nyárra ilyen csereprogramokat is. Jöttek a buszok és az iskola 1600 tanulójából 120 gyerekkel 3 busszal elindultunk a „cseh táborba”. 10-12 tanár kísérte a népes gyereksereget. Napi kötelező programok voltak, zászló fel és zászló le. Ki tudja miért, de mi is szerettük ezeket a táborokat. Pedig egész nap a gyerekekkel voltunk, nyár volt … a mi jól megérdemelt szabadságunk.

Azok a régi jó cseh táborok – irány a trágyadomb!

Mentünk és meghódítottuk a csúcsokat, a strandokat erdőket és mezőket, sőt a nagyobb fajta trágyadombokat is. Itt el kell meséljem azt az édes kis sztorit, ami 1988. nyarán történt Zbynovban táboroztunk. A közelben volt egy strand. ( úgy 3-4 km-re). Meleg volt és vágytunk a 2 hetes tábor idején egy jó kis merülésre. Így hát 80 gyerekkel vonattal átmentünk a fürdőbe. Hazafelé kettévált a csapat. Egy része vonattal, másik gyalog indult haza. A gyalogos csapat a vállalkozó kedvű Holczhauser Gábor és Orbán Enikő vezetésével indult el. Majd egy nagyobb dombnál ők is ketté váltak, mondván a dombot meg is lehet mászni nem kell feltétlen elkerülni. Enikő és csapata megmászta. Meghódították a ganét! Ugyanis amikor a kistermetű Bogár Laci elsüllyedt derékig a domb közepén a trágyában rájöttek milyen rövidítést választottak. Visszaút már nem volt. Elérték a tábort ők is, miután kihúzgálták egymást a trágyából. Ezt félreérthetetlenül tudtunkra adta a szag, amelyet még hosszú órákig „élveztünk” az épületben. Persze nem csak ilyen szagos élmények voltak, hanem mások is.

Dobra Voda – ha a kis patak mesélni tudna!

Egy alkalommal Dobra Vodán táboroztunk. Nagyon szép fekvésű hely volt. A hegy oldalában álltak a faházak, lejtett az egész terület a tábor bejáratánál levő patak felé. Ott a bejáratnál állt egy tűzrakó hely. Éjjel a sötétedés után elindult az éjszakai bátorságpróba. Mélyen bent az erdőben telepítettük az ijesztgetős helyeket. Volt egy nagyon veszélyes szakadékos rész is az útvonalunkban, ezért két tanárnőt Orbán Enikőt és Retezár Ágnest oda telepítettük, nehogy egyetlen gyerek is belepottyanjon a szakadékba. Hát kalandos éjszaka következett. Azt hittük soha sem lesz vége ennek a lidércnyomásnak, ami ezután jött. Úgy kezdődött, hogy a szlovák fiatalok is beszálltak az ijesztgetésbe a mi tudtunkon kívül. Mivel a bejáratunktól nem messze volt egy kocsma, nem volt nehéz észrevenniük, hogy este 10 körül nagy mozgolódással indulunk az erdő felé. Gondolták, meglesik mire készülünk. Sőt miután rájöttek, jó bulinak találták a részvételt is. Így aztán rémületben nem volt hiány. Na félre az izgalommal, minden gyerek szerencsésen visszaért a táborhoz. Ekkor meggyújtottuk a tábortüzet és elővettük az előkészített szalonnát, amit sütögetni kezdtünk. Énekelgettünk a tábortűz mellett, sütöttük a szalonnát. Volt dolgunk bőven, mert kellett még a gyerekeknek kenyeret vágni és újabb szalonnaszeleteket csinálni. Röviden, el voltunk foglalva rendesen. A gyereket ették a sült szalonnát és a kenyeret. Természetesen meg is szomjaztak. Akkoriban még nem volt divat folyton üdítőt inni. A tűztől pár lépésre folyt a kis kristálytiszta hegyi patak. Akkoriban még így volt! Csak le kellett mászni hozzá, mert mi egy kis dombon ültünk. A gyerekek meg csak szóltak: lemehetek inni? Hát persze, hogy lemehettek, hiszen szem előtt voltak. Ők igen! De a patakba behűtött sör és becherovka meg nem! Így hát amíg mi azt hittük, hogy a patak hűs vizét isszák, és meghatottan gondoltunk az idillre,- milyen szép is a természetben a sütés, evés, ivás- addig a gyermekeink a korábban a patakban elrejtett italaikat mind megitták. Volt is nótás kedvük! De feltűnt, hogy egyre nehezebben másznak fel a kis dombon ivás után. Ezért Gábor kollegám odament, hogy segítse őket. Na volt is nagy meglepetés! Tele volt a patakpart sörös üvegekkel, sőt még becherovka is volt. Na persze, hogy nem tudtak felmászni. Hát erre nem gondoltunk. A nagy riadalomban kevésnek tűnt a tanár. Körülnéztünk - már amennyire látni lehetett a koromsötétben – de nem találtuk sehol az Ági nénit és az Enikő nénit, akiket a szakadékhoz állítottunk 4 órával korábban. Hát rájöttünk, hogy azért nem látjuk őket, mert ott felejtettük a szakadék szélén. Nem volt holdvilág, és zseblámpa sem náluk. Bedők Tibor kollegám azonnal lámpát ragadott és az ottfelejtettek keresésére indult. Márics Zoltánné, Báki Juli néni pedig őrizte a hányós italozókat, akik a mi „engedélyünkkel” rúgtak be. Hát ez volt a mi lidérces éjszakánk, ami reggelig tartott sűrű „programokkal”. Megvolt a maga szépsége az úttörőéletnek.

Gyalogos vándortáborok

Csináltunk vándortáborokat a 80-as években gyalog árkon – bokron át. Minden másnap új bázishelyre gyalogoltunk. Általában 30 gyerekkel vonultunk, de midig volt autós kíséret is. Én gurultam a Skodával, cipelve a bográcsot, ételt és az alapanyagokat, hogy megfőzzünk mire az éhes és fáradt csapat koszosan, izzadtak bevonszolja magát. A gyalogtúra vezetői Krizsán Erzsébet, Sinkovics Ferenc majd a későbbi években Vitányi György és Németh Gábor voltak. Sokszor nem volt még víz sem a táborhelyen, a patakból hordtuk az inni és főznivalót. Fürödni is csak a hideg hegyi patakokban lehetett. WC csak pottyantós volt, az is tele. Viszontagságokkal teli gyaloglásaink mégis vonzották a diákokat. Ma már ez nem vonzó. Mások lettek az igények. Pedig vándorolni jó. Egy aranyos kis sztori fűződik a „Zselic” vándortáborhoz. Krizsán Erzsi és Sinkovics Feri vezették a túrát. Nagy gőzzel indultak neki, hiszen az volt a tét, hogy megmutassák, tájolóval sokkal gyorsabban érkeznek a következő bázishelyre, mint a kijelölt turista úton. Fogták a tájolót, a nehéz hátizsákokat és hajrá! Meg is örültek nagyon, amikor a dombtetőről meglátták a falu templomának tornyát. Biztatták a fáradt és éhes csapatot: Már csak néhány kilométer és ehetünk, ihatunk. Megérkeztek. De bizony nem volt nagy az öröm. Egy hatalmas kör után sikerült visszatérni a kiindulási helyre. Ezalatt én már a rendőrségen is jártam, mert már órák óta meg kellett volna jönni a csapatnak. Nem volt náluk pénz, sem ital, sem étel, mivel nem volt szó túl hosszú túráról. Mi a 2 velem maradt gyerekkel megfőztük az ebédet és terített asztalt állt a táborban. Ezután vettem a nyakamba a környéket és kezdtem érdeklődni úton-útfélen, nem láttak-e sok fáradt gyereket hátizsákkal. Hosszú keresés után egy erdei kocsma falának dőlve találtam 30 gyereket és két tanárt, akik 2 kilós kenyérkét szorongattak és vödör vízből iszogattak. A tájolóval menni jó!!! Sajnos fekete krónikája is van az egykori vándortáborosoknak. Nem a táborban de egykori táborozóval történt. Ma már nem él két volt tanulónk, akik régen velünk vándoroltak. Először Szili Krisztián halt meg. Kerékpáros edzés közben érte a baleset 8. osztály utáni nyáron. Néhány évvel később szintén baleset végzett Veréb Anitával, szintén 8. osztály utáni nyáron. Szomorú szívvel gondolunk rájuk, arra, hogy tanítványainkat kellett eltemetni. A vándortáborosok indulója a Bojtorján egyik zenéje: „Még nem tudom, hogy hol alszom ma éjjel…” volt. Segítettük egymást és a rászorulókat. Örsi feladat volt. De összetartott minket a gyerekekkel és a gyerekeket egymással. Leültünk beszélgetni, riadóláncot terveztünk és akadályversenyeket bonyolítottunk. Örsi és rajgyűléseket szerveztünk. Együtt voltunk sokat és sokszor. Én szerettem. Persze nem volt ezzel így mindenki.

A legendás Szécsényi tábor

1985. augusztusában megcsináltuk legendás táborunkat Szécsényben. Két hetet töltöttünk ott el Kaszás Zsuzsa vezetésével közel 100 gyerekkel táborozással. Még hosszú évekig emlegették nem csak a diákjaink, de mi magunk is ezt a „nagy” tábort. Volt ott minden: a tó körül éjjel mesetúra. Megelevenedett ott a Hófehérke, a Csipkerózsika de még Holle anyó is. Megemlékeztünk augusztus 6-án a Hiroshimára ledobott bombatámadásról és fekete textilre festett fehér csontváz formájában elégettük a halált. Krizsán Erzsébet festette 2 nap 2 éjjel a fekete textilt, amit aztán egy késő éjjelen felgyújtottunk. A gyengébb idegzetű 8-9 évesek aznap éjjel nem mindent értve, de minden esetre sírva aludtak el. Hát nem mindig minden úgy jött át, ahogy gondoltuk. Néha „túl jól” sikerült. Iskolánk úttörőcsapatának vezetői az évek folyamán változtak: Nyiszlai Zsuzsa, Kaszás Zsuzsanna, Márkusné Regős Ildikó és Györeiné Kujáni Monika, a helyettesek, azaz a kisdobos vezetők: Miskolciné Kelemen Ilona, Márkusné Regős Ildikó és Bozsik Edit voltak. Amikor 1990. február 1-én az úttörőcsapat felszámolta önmagát a rendszerváltás forgatagában én voltam a csapatvezető, aki bevégezte a régi érát, és én alakítottam meg az első diákönkormányzatot. Lezártunk valamit, ami eléggé vegyes érzelmeket táplált bennünk. Azonban biztosan állíthatom, hogy jó volt együtt dolgozni. Jó volt az is, hogy a kollegáim az úttörőcsapat megszűnése után a diákönkormányzatot is támogatták és ma is támogatják. Tanítjuk azt a demokráciát, amelyet mi sem tanultunk, de így közösen jó, mert ha valami gond van segítünk egymáson, mint mindig is tettük. Szerencsénk volt, hogy így egymásra találtunk, mi, pedagógusok. Mindig jókedvű, egymást segítő, bulizós, csapat voltunk. Szerettük egymást, még akkor is, ha néha vitatkoztunk, vagy éppen nem értettünk egyet. Ez beletartozott. Ma egy kicsit kevesebb időnk van egymásra, de azért nem felejtünk el a másikra ránézni még ha rövid pillantással is, de megértőn. Együtt éltük meg az ifjúságunkat és együtt öregszünk meg.

A D.Ö.K. ma.

A problémáink korunknál fogva mindig hasonlóak voltak és ma is azok. Szeretjük egymást és ennél nincs is fontosabb. Nem is tudom néha megmondani, miért esik neki mindig mindenki a színvonalas farsangi műsoroknak? Hiszen amikor vége, azt mondjuk, soha többé. Ennyit dolgozni? Lehet ezt lazábban is. Mennyi munka fekszik a jutalom torták sütésében! Nánai Jánosné és Korponainé Szűcs Kriszti kolleganőnk egy hétig süti és tölti a nagyméretű tortákat a farsang előtt, hogy minden osztály, azaz 350 tanuló bőségesen megtömhesse magát a tortával. Nagyon sok munka! És már elege van neki is belőle. De amikor eljön a következő év, megint ráhajtunk és felül akarjuk múlni tavalyi önmagunkat. Estig hangos az iskola a zenés, vitatkozós, néha balhés próbáktól. Ma is összefogunk, ma is együtt - egymásért - a gyerekért! Na és a „Karácsony Sándor Nap”? De nevezhetjük a D.Ö.K. napjának, akár gyermeknapnak is. Minden év májusának végén kerül megrendezésre. Sok előkészület előzi meg. Egész évben gyűjtjük a pénzt, mert ez a program 250-300.000 Ft-os kiadást jelent. Az utóbbi években igazi kis vidámparkot bérelünk erre a napra a kisebbeknek. A nagyobbaknak meghívunk egy együttest, kedvenceikből valakit. Meghívtuk tavaly a perui indiánok csapatát zenélni. Igazán nagy sikert arattak. A bevételt a 2 papírgyűjtés ( őszi és tavaszi) valamint a suli-bulik bevétele adja. Egy papírgyűjtés, ha sikeres, akkor 70-80.000 Ft-ot is jelent. Ezen a napon kerül kihirdetésre a legdiák és a legtanár személye is. A legdiák minden évben 1 lány ill. 1 fiú tanuló a 8. osztályosok közül, akiket a tanárok választhatnak meg többségi szavazással. A legsportolók ( 1 fiú és 1 lány) szintén a 8. évfolyamból választódnak ki a testnevelők javaslata alapján. A legtanárt és a legtanítót viszont a tanulók választják meg szavazataikkal. A legek választása is már régi hagyomány, a 15. éves évfordulón adtuk ki először.

Idei Programok